Hatvanöt éve nevel gyermeket Tatabánya-Újvárosban ez az iskola

Kérjük a volt diákokat, küldjenek be nyolcadikos osztályképet! Az adatokat az anyakönyvekből vettük, névelírás történhetett, kérjük jelezzék a morasuli60@gmail.com email címen! Keressük az 1953-ban nyolcadik évfolyamot végzetteket!

Stoffer Józsefné: Visszaemlékezéseim

"...nincs szebb dolog a világon, mint első osztályt tanítani. Nehéz, de gyönyörű munka."

1953-ban érettségiztem a veszprémi Állami Tanítóképzőben. A Közoktatási Minisztérium Darvas József miniszter aláírásával beosztott, mint gyakorlóéves tanítójelöltet 1953. július elsejével a Tatabánya-Újvárosi Állami Általános Iskolához.
Elindultam kis bakonyi szülőfalumból Tatabányára, hogy megismerjem életem első munkahelyét. A város neve alapján úgy gondoltam, hogy fényesen kivilágított nagyvárosba fogok érni, sok üzlettel, ragyogó kirakatokkal. Az állomás épületéből kilépve csodálkozva néztem körül. Ez a város nem nagy, nem fényes – hanem most épül! Az állomástól a Megyei Tanács épületéig hatalmas bombatölcsérek benőve bokrokkal. A bombázás emlékei. Fent egy kis kocsma, amely hosszú ideig üzemelt még „bicskadobáló” néven. A mostani Esztergomi utca házai már álltak. Hosszú háromemeletes házak. A Győri és Komáromi utca házai akkor épültek. Szorgos építőmunkások kopácsoltak. A házak előtt sín volt, melyen kisvonat közlekedett építőanyaggal megrakva. Egylovas kétkerekű kordéval szintén építőanyagot vittek. Nagy teherautók jöttek-mentek építőanyaggal. Járda nem volt. Egy poros úton kellett közlekedni. Hol drótba akadt a lábam, hol tégladarabba. Az út másik oldalán hosszú, alacsony barakképületek álltak. Akkor már sokgyerekes családok laktak bennük.
Elérkeztem az iskola épületéhez. Az iskolával szemben egy alacsony felvonulási épület, mellette teherautó telep volt. A mai nyolcemeletes házak helyén fű, építési anyagok. Az iskola tetszett. Látszott, hogy új. Bárcsak fele akkora volt, mint most. Az óvoda helyén kukoricaföld volt. Az iskolában Kecskés Lajos igazgató fogadott. Ekkor tudtam meg, hogy az iskola második tanévét kezdjük el. Rajtam kívül még két kezdő érkezett. Nem volt nagy a nevelőtestület. Gyorsan megbarátkoztunk egymással. Első évben egy fiúosztályt tanítottam. Nekem sok gyakorlati tanácsot adott Jurányi Ilona (Csík Istvánné). Kertvárosból is idejártak a mezőn át, mert ott még nem volt iskola. Nem volt napközi és konyha, ezért ebédelni átjártunk a barakksor mellé. Egy nagyobb épületben volt az építők irodája és ebédlője. Szombat és vasárnap délután az ebédlő mozivá vált, filmeket vetítettek. A barakksoron volt egy kis kenyér-tejbolt. Más üzlet nem volt. Ebben az iskolaévben elkezdték építeni az iskola másik szárnyát is. Erre nagy szükség volt, mert elkészült egy-egy ház és azonnal beköltöztek a lakók. Fiatalok, sok gyerekkel.

Véget ért a tanév. A gyakorló év hasznos volt. Pedagógiai és módszertani gyakorlatot adott. A szünidő első napjaiban visszautaztam a veszprémi Tanítóképzőbe, ahol tanítástanból, módszertanból és tanítási gyakorlatból eredményesen vizsgáztam. Így már mint általános iskolai tanító kezdtem a 2. tanévet. 1954-ben igazgatóváltás volt. Ócsay Gyula vette át az igazgatást. Az ő vezetése alatt egyre nagyobb lett a létszám és vele együtt a tantestület is. Telefon nem volt az iskolában, nem építették még ki a telefonvonalat. Mindenhova személyesen kellett menni intézkedni.

Május 1. felvonulás Tatabánya középsőn volt. Különvonattal utaztunk oda és vissza a tanulókkal. Különvonattal utaztunk a bakonyi kirándulásra és Budapestre is. A tanulólétszám egyre több lett.Már 1700 körül volt. 45-50 fős osztályok voltak és egyre több osztályt kellett indítani. Egy rövid ideig 3 műszakban tanítottunk rövidített órákkal: 7-11, 11-15, 15-19 óráig.

A 2. számú iskola megnyitásával a nevelők és tanulók egy része átkerült az új iskolába. Mivel új iskola voltunk, nem voltak hagyományaink. Az iskolavezetés, az úttörővezető, a tantestület összefogásából, ötleteiből egyre szebbek, ünnepélyesebbek lettek az évnyitók, évzárók, úttörő avatások.

1962-ben Hollós Sándor lett az igazgató. megkövetelte a rendet, fegyelmet, pontos munkát. Ebben az időszakban állandósult a tantestület. Egy igazi, jó közösség alakult ki. Figyeltünk egymás munkájára, segítettük egymást. Ebben az időben tértünk át a kisfelmenő rendszerű tanításra. Én az 1-2. osztályt választottam. Később éreztem, hogy jól választottam, mert nincs szebb dolog a világon, mint első osztályt tanítani. Nehéz, de gyönyörű munka. A tanórákra lelkiismeretesen felkészültem. Igyekeztem eredményes módszereket alkalmazni, hogy minden tanulóval igényei szerint foglalkozzak. Jól bevált a szótagoló olvasás-tanulás. Karácsonyra minden elsős tudott olvasni.

Lányom és fiam is a Mező iskolában végezte el a nyolc osztályt. Az iskolavezetés felkért, hogy én legyek az alsótagozat nevelőinek munkaközösség vezetője. Igyekeztem olyan programot összeállítani, amely segítette oktató-nevelő munkánkat. Ebben a kollégák aktívan résztvettek. Ezekben az években sok óralátogatás volt. Az alsó tagozat tanítói és én is több bemutató órát tartottunk városi szinten eredményesen. 1976-ban Glavatity Márk lett az igazgató. Az ő igazgatása alatt is folytatódott a komoly munka. Emlékezetesek a karácsonyi, anyáknapi műsorok, kirándulások, a farsangi jelmezes versenyek. Sok óvodai, iskolai szülői értekezletet tartottam. Fogadó órák, továbbképzések, bemutató tanítások. Mind a nevelő munka része volt. Visszatekintve sok szép élményben volt részem. Tanítványaimból sok jó szakmunkás, mérnök, eladó, ápoló, sportoló, színész, bíró, tanító, stb lett. A hosszú évek során az oktató-nevelő munkát igyekeztem felkészülve, lelkiismeretesen végezni.

1981-ben Kiváló Munkáért kitüntető jelvényt kaptam. Majd nyugdíjba vonulásom alkalmával 1988-ban Pedagógiai Szolgálati Emlékérmet és Kiváló Munkáért kitüntetésben részesültem. 1953-ban kezdtem tanítani és 1988-ban mentem nyugdíjba ugyanabból az iskolából, vagyis a Mezőből. Erre büszke vagyok! gyakran találkozom volt tanítványaimmal. Szeretettel köszöntenek. Felidézzük közös emlékeinket. Ilyenkor öröm tölt el. Örülök, hogy tanító lehettem és taníthattam, nevelhettem a rámbízott gyerekeket.

Kemény Zsigmond szavaival fejezem be visszaemlékezéseimet: Kitűnővé egy szerencsés perc által is válhatunk. Hasznos emberré a fáradtságos évek tesznek."

Stoffer Józsefné arany diplomás tanító

Tatabánya, 2012. ápr. 12.


Deák Tamás

Fogalmazás házi feladat: Visszaemlékezés

1975-től '83-ig jártam a „Mezőbe", alsó tagozatban Poles Jánosné és Fendrik Ferencné voltak a tanítóim. Jó tanuló voltam, de az órákon nem igazán tudtam nyugton ülni, többször figyelmeztettek, hogy „sok a szöveg"; ez a tulajdonságom később is megmaradt sajnos, mint ahogyan a késői felkelés, a rohanásos utolsó (később utolsó utáni) pillanatban történő beérkezés is. Innen nem maradt túl sok emlék, inkább a csetepatékra emlékszem a szünetekből: foci, összeveszések, barátkozások, lányok kergetése a udvaron, szóval maga az osztály.

A felső tagozatban Sánta Béláné, majd Kobele Mária lett az osztályfőnököm. Előbbi kedves, nyugodt tanár volt, Marika néni viszont szigorú, de nagyon jó magyartanár. Ez a szigorúság néha átcsapott idegességbe, mi ugyanis eléggé kezelhetetlen osztály voltunk, bár az „A" osztályosok állítólag még nálunk is féktelenebbek voltak (mi a B-be jártunk).

Tanított még Kovács Sándor tanár úr - ő történelmet tanított ugyan, de valójában sokkal többet kaptunk tőle. Régi vágású tanár volt, ugyanakkor fergeteges volt a humora, rendszeresen fetrengtünk a röhögéstől. Emiatt szinte mindenre emlékeztünk, amit az órán hallottunk tőle. Krétával dobálta, aki nem figyelt az órán - de ezt is nagyon viccesen oldotta meg -, így talán ő volt az egyetlen, aki nem használta az ellenőrző könyveinket a fegyelmezésre.

Tárnok Tibi is nagyon laza volt, bár aki nem konyított a fizikához, eképpen fogalmazott: „Számtan, mértan, fizika Tárnok Tibi tanítja. Tárnok Tibi magyaráz, minket meg a hideg ráz".

„Kinianinéni" (Kinigopulosz Sztratiszné) volt az orosz tanárunk - mi orosz tagozatosok voltunk, így harmadiktól tanultuk a nyelvet. Az orosszal kapcsolatos (egyébként érthető) ellenérzések dacára kijelenthetem, hogy az orosz gyönyörű nyelv. Örülök, hogy ő tanította, hamar észrevette a fogékonyságomat, felkészített versenyekre, amiket rendben meg is nyertünk a csapatunkkal (Bartel Zsuzsa, Pocsai Marianna), az országoson hetedikek lettünk. Ennek jutalmaként kiutazhattunk a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaságba (a ma már porig bombázott Groznij volt Tatabánya testvérvárosa). Megnéztük Moszkvát, ettünk Groznijban a Tatabánya Étteremben, fürödtünk a Kaszpi-tengerben, és kb. két hetet töltöttünk el a „Gornij Kljucs" nevű hegyi táborban más iskolák oroszosaival. Ez a tábori ismeretség még sokáig megmaradt, főleg, hogy a csapat nagy része a tatai Eötvösben folytatta tanulmányait

A kémiát a saját anyám tanította (Deák Józsefné, ő volt az egyetlen kémiatanár akkor), hát az ilyet nem ajánlom senkinek, én legalábbis nemigen tudtam mit kezdeni a helyzettel.

Ja, a matek: Makkai Tiborné tanárnő szerettette meg velem. Az órák nem voltak túl érdekesek, de a délutáni matek szakkör, az már igen. Nagyszerű feladatokat talált nekünk, amely ráébresztett az önálló gondolkodásra - ezek inkább logikai feladatok voltak, vagy olyanok feladatok, amik megoldásai valami meglepetést tartogattak.

Na, aztán voltam úttörőtanácstitkár pajtás is. Katonai vezényszavakkal mozgattam a 800-as számú Mező Imre úttörőcsapatot az ünnepségeken. Akkor érdekes volt, de mai szemmel nézve elég hátborzongatónak találom.

A tanárok szemével nézve olyan tipikus „jótanuló" lehettem, de mit sem sejtettek a Hunyadi téri estékről, ahol nyolcadikban már befigyelt egy-két cigi, meg sör is, kártyáztunk pénzbe, Babai Rudi gitározott, szóval volt ott minden. (Írhatnék még osztálytársakról: Somesz - Somhegyi Péter, Vörös Laci, Széles Zsolti, Müller Zoli, no meg a csajok... Osztálykirándulás, balhék, üvegezés, biciklizés jégen, - ha kicsit belemegy az ember, több kötetnyi anyag jön össze. Ha minden igaz, nemsokára osztálytalálkozó - inkább majd ott kibeszéljük élőben.)

Aztán az Eötvös Gimnáziumban még voltam iskolai kisztitkár is: na, ott, a felnőtté válás küszöbén végleg meguntam az ilyesfajta dolgokat; matekból és oroszból továbbra is kiemelkedő voltam, így semmi nem akadályozott meg abban, hogy a Műszaki Egyetemet fél év után otthagyva végül színész legyek.

images.jpg


Mezey Katalin: KÉT TELEM ÚJVÁROSBAN


1964 szeptemberében érkeztem Tatabányára, az akkori újvárosi Mező Imre, ma Móra Ferenc Általános Iskolába tanítani. Az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar-népművelés szakán 1963 első féléve végén sikeresen letettem első szigorlatomat, így az érvényes szabályozás szerint tanítói képesítésem volt a magyar nyelv és irodalom tantárgy általános iskolai oktatására. Nyugdíjas szüleimmel megegyezve hagytam abba nappali tagozatos egyetemi tanulmányaimat, majd 1965 -től levelezőn folytattam és 1967-ben kaptam diplomát.

kati-66.jpg

Miért pont Tatabányán kerestem magamnak állást? A legfontosabb oka az volt, hogy néhány barátom akkoriban jött Tatabányára dolgozni, és azokban a hónapokban, amikor én a svájci Zürich egyetemén - anyai nagybátyám meghívására - vendéghallgató voltam, utánajártak, hogy hazaérkezésemkor én is munkába állhassak a fejlődésben lévő bányászvárosban.

Nagy váltás volt: szeptember első napjaiban tértem haza „Nyugatról"- ami akkor a „szocialista" és „kapitalista" országokat egymástól elválasztó „vasfüggöny" túlsó oldala volt -, két nappal később pedig már ott álltam az iskola aszfaltozott hátsó udvarán, és megpróbáltam testnevelés órát tartani 40 izgő-mozgó, 10-11 éves gyereknek. Még azt is alig tudtam elérni, hogy a bemelegítő gimnasztikához szabályosan felsorakozzanak.

Az első tanítási évem úgy alakult, hogy magyar nyelvet és irodalmat - amire a végzettségem szólt-, egyáltalán nem tanítottam. Bár több tornaórát nem kellett tartanom, három ötödik osztályban tanítottam matematikát és két hatodikban történelmet. Hogy hogyan merte egyáltalán rám, 21 éves tacskóra, osztani az igazgató úr ezeket a tantárgyakat, amikor nem is voltak a szakjaim? És én honnan vettem a bátorságot, hogy a feladatot elvállaljam? Ha már felmerülnek ezek a kérdések, nem könnyű rájuk válaszolni. Tény, hogy nagy úr a kényszer: az iskolának ezekben a tárgyakban volt tanárra szüksége, de nem kapott. Nekem viszont állás kellett. Nem voltam elkényeztetett ember, és irodalmár létemre sem idegenkedtem a természettudományoktól, hiszen a bátyám fizikusnak tanult, hát elvállaltam.

Nem is a törtek tanítása okozott nekem az első évben gondot. A nehézség abban az állapotban volt, amiben a „Mező Imre" és a többi újvárosi tanintézmény is akkoriban találtatott: Újváros nagyban épült, a környéken szinte naponta készültek el az új, sok emeletes panelházak, nap mint nap hozták az iskolába az új tanulókat az ország minden részéből ideköltözködő szülők. Tatabánya akkor szinte a legfontosabb hazai bányászváros volt, ahova folyamatosan érkeztek a bányamunkára toborzott, korábban többnyire földművesként élő és dolgozó, a téeszesítés elől menekülő falusi családok. Az első évben, ha jól emlékszem, az ötödikes osztályokban 40-42 gyerekkel kezdtük az évet, és júniusra volt, amelyikben már meghaladta a létszám az 50 főt is. Az igazi nehézség ebben állt: a gyakorlott tanerők is kínlódtak, szenvedtek, hogy fenntartsák a tanításhoz szükséges rendet és nyugalmat. Hát még én!

A gyerekek nem bánták, hogy „tejfeles szájú" vagyok (8 - 10 esztendővel voltam tanítványaim zöménél idősebb, de volt minden osztályban néhány „túlkoros", többször megbukott tanuló is, akik esetében jó, ha 6-7 év volt ez a korkülönbség). Újváros sajátossága volt akkoriban az is, hogy zömmel nem rég költöztek ide a családok, nagyszülők és rokonok nélkül. A lakótelepi lakások egy-két szobásak voltak, többnyire mindkét szülő dolgozott, a gyerekek jórészének a nyakában volt a lakáskulcsa, úgynevezett „kulcsos gyerekek" voltak. Iskola előtt vagy után magukban otthon, mások az utcán, csapatokban - nem mondom, hogy bandákban - töltötték el az idejüket. Biztos, hogy úgy gondolták, könnyű dolguk lesz velem, és ebben nem is kellett csalódniuk.

A második évben már csak magyart és történelmet tanítottam, ekkorra a gyerekekkel egész jól megszoktuk egymást, sikerült valamelyest beléjük oltanom a tantárgyaim iránti szeretetet. Ezt bizonyítja, hogy közülük többen is irodalom kedvelő, olvasó emberek lettek, ha nem is mind a szakmájuk szerint. Mi több két-három hajdani diákom az eltelt évtizedek során rendre megkeresett, ma is tudunk egymásról, ha elég lazán is, de tartjuk a kapcsolatot. Tanulságos, hogy nem föltétlen azok, akik akkoriban a legjobb tanulóim voltak, olyan is van a „hűségesek" között, akiről sose hittem volna, hogy magától egyszer még bármit elolvas vagy ír.

De nem csak a gyerekeknek, tanártársaimnak is el kellett fogadniuk azt a késve odacsöppent, felkészületlen, de elszánt fiatal nőt, aki voltam. Az hogy féléves külföldi tanulás után érkeztem közéjük, talán valamelyes érdekességet kölcsönzött a személyemnek, mert az ilyesmi akkoriban ritkaság számba ment. A zsúfolt, két műszakos tantestületben hatvanan dolgoztunk, egy-egy turnusban 30 tanerőnek biztosított asztalt-széket a tantestületink. Ez azzal járt, hogy az U alakban elrendezett asztalsor mellett ülve, sokaknak hátat fordítva töltötte el az ember azokat a zajos 10-15 perceket, amelyek a „tanárkollektíva" szüneteit jelentették. Míg én idegesen igyekeztem elmélyülni a következő órára szükséges vázlatom, tankönyveim, demonstrációs anyagaim összerendezésébe, a jártasabb kollegák felszabadultan beszélgettek, tréfálkoztak egymással, uzsonnáztak stb. Egymás megismerésére főként a közös lyukasórák idején volt mód és alkalom. Mégis szinte minden kolléga segítőkész és szolidáris volt velem, nem együkkel hamarosan baráti kapcsolatba is kerültem. Szemben ült velem, így legelőbb megismerkedtem a gyerekek közt is igen népszerű, feltűnően csinos és fantáziadúsan, merészen öltözködő Tar Icával, aki magyart és éneket tanított. Hamarosan jó barátságba kerültem az idősebbek közül Payer Istvánnéval, Micikével is, aki nemcsak nagy tudású, kiváló nyelvtanár volt, de a szünetekben a kávépénzt is ő gyűjtötte össze a tantestületi kávézás finanszírozására. A kávépénzt magában foglaló fémdobozt rázogatva járt körbe az asztalsor körül, mindenkire rákérdezett, így hamar beszédbe elegyedtünk és jóba lettünk. (Bár én nem voltam a kliense, életem első negyven évében nem éltem a „fekete leves", ahogy Mici nevezte, örömeivel.) A legtöbb osztályban Mérten Lajos tanár úr tanította a matematikát és a fizikát, személyemben új, szakmailag meglehetősen járatlan kollégát kapott, aki a maga számára is váratlanul csöppent bele ebbe a szerepbe. Mindig bíztatott és bátorított, még azt is felajánlotta, hogy a fizika szertárban tartsak „különórát" a leghaszontalanabb tanítványaimnak. Elégedett volt velem, hogy még annyit sem panaszkodtam, amennyire okom lett volna. Mindig szégyelltem és igyekeztem eltitkolni a zsúfolt tantermekben, a rossz körülmények közül érkező, felkészületlen gyerekek között rendre elszenvedett pedagógiai kudarcaimat. Mert a tanári pályán is nagyjából kétféle ember működik: az egyik, akinek van humora, a másik, akinek nincs. Én bizony - különösen az első évben - ebbe az utóbbi kategóriába tartoztam, amit a helyzetemre tekintettel aligha csodálhatunk. Akit bedobnak a mélyvízbe, az a legritkább esetben humorizál a helyzetén, inkább minden erejét arra fordítja, hogy ússzon, hogy az ismeretlen veszélyek, váratlan hullámverések ellenére is élve jusson ki a partra. Tanári működésem első évére, amit - stílszerűen - csak egy nagyon sok ismeretlenes, ezért megoldhatatlan egyenlethez hasonlíthatok, ez a lelkiállapot volt a jellemző. A második év valamivel kevesebb feszültséget tartogatott számomra, részint, mert némi humorral néztem már iskolánk akkori, mindenki által ismert, mégis megoldhatatlannak tűnő, lehetetlen körülményeire, és megtanultam, hogy a 42-48 fős osztályokban a legfontosabb eredmény az, ha óra végén a tanár is, a gyerekek is élve hagyják el a tantermet. Nem akartam már, hogy minden tanuló tudja, amit tanítok neki, azt sem, hogy mindegyiknek minden iskolaszere ott legyen, és szívvel-lélekkel részt vegyen a munkában. A reggeli óráimon az V./b-ben például hagytam nyugodtan szunyókálni V.  Imikét, akiről már tudtam, hogy hajnali négykor kel, és még iskola előtt a szeméttelepen összeguberál annyi vasat, színes fémet, amennyiért legalább 40 Ft-ot kap a MÉH-ben, hogy legyen a szüleinek aznap is pénzük - italra. És Csíkos Pistitől sem vettem el azelőtt a vonalas füzetét, mielőtt végig nem rajzolta volna a kihajtott két oldal alját előre szegzett ágyúcsővel egymás nyomában felvonuló lánctalpas tankokkal... Életem két utolsó iskolai hetét - 1966 május végét-június elejét - minden osztályomban azzal töltöttem, hogy ismétlés, feleltetés helyett magyar népmeséket és elbeszéléseket olvastam fel a gyerekeknek, amelyeket aztán együtt, „tetszett?- nem tetszett?- mi tetszett?- mért tetszett" alapon meg is beszéltünk, ami engem legalább annyira érdekelt, ha nem jobban, mint őket. Hogy maradjon nekik szép emlékük is az iskolaévről. Sem ők, sem a módszeremtől egyre felháborodottabb iskolai vezetés nem tudta még, amit akkor én már tudtam: népművelői állást kaptam, júliustól elbúcsúzom a tanári pályától, szeptemberben már nélkülem kezdi el az új tanévet a „Mező Imre".

Sok mindent megírtam „Két kudarc" című elbeszélésemben rövid tanári pályám viszontagságairól. De valójában nem a gyerekek, nem is csak a tanítás adott nehézségei elől menekültem el, amikor kerestem a lehetőséget és pályát módosítottam. A napi négy-öt órányi - olykor még több - hangos beszédtől állandóan torokfájásom volt. A tanár nem csak a fejével és a szívével, de a hangszálaival is kell, hogy dolgozzék. Az én hangszálaim, sajnos, nem bírták ezt az igénybevételt. Sokat betegeskedtem. Mire hazaértem az iskola melletti házban lévő albérleti szobámba, legtöbbször már csak arra futotta az erőmből, hogy a tankönyveim fölött elaludjak. Pedig többféle tankönyvet is kellett tanulmányoznom folyamatosan: egyrészt azokat, amelyekből tanítottam (matematikából, történelemből valamivel a gyerekek előtt járva nekem is mindent újra kellett tanulnom. De magyarból is mindig készültem az órákra, mint a legtöbb lelkiismeretes tanár). Másrészt ott voltak az egyetemi tankönyveim, szöveggyűjteményeim, a kötelező olvasmányok és a jegyzetek, amelyekkel meg kellett ismerkednem, ha levelező szakon le akartam tenni egyetemi vizsgáimat, ha be akartam fejezni a félbemaradt tanulmányokat.

Így hát rövid két év után véget ért tanári pályafutásom. Tanítással illetve neveléssel azonban egész életemben foglalkoztam: a hetvenes évek elején-közepén sorban érkező három gyermekemmel, majd irodalmi körös középiskolásokkal, manapság pedig az írószövetség íróiskolájának hallgatóival együtt „nyüvöm az iskolapadot": alkalomról-alkalomra tanítjuk egymást nemcsak az irodalmi, de az igazán soha el nem sajátítható pedagógiai ismeretekre is. Minden felnőtt-gyerek kapcsolatom mélyén máig ott lapulnak, újból és újból felvillannak azok az egykori élmények, tanulságok, amelyekre a múlt század hatvanas éveinek közepén, alig felserdült fiatalként a tatabányai „kulcsos gyerekek" között, a sokféle tehetségű, többnyire munkáscsaládokból, szegénységből érkezők körében tettem szert.

Mezey Katalin





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 28
Tegnapi: 44
Heti: 205
Havi: 820
Össz.: 217 622

Látogatottság növelés
Oldal: Visszaemlékezések az iskoláról: Stoffer Józsefné, Deák Tamás, Mezey Katalin
Hatvanöt éve nevel gyermeket Tatabánya-Újvárosban ez az iskola - © 2008 - 2017 - morasulihatvan.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: morasulihatvan.hupont.hu - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »